Szent János evangélista

Az egyetlen teljes egészében fennmaradt apostolkollégium Anthonis van Dycktól – amelyhez ez a kép is tartozott –, az úgynevezett Böhler-sorozat, amely a 18. század elején Francesco Brignole Sale gyűjteményének részeként a genovai Palazzo Rossót díszítette, majd a 18. század második felében – a Krisztust ábrázoló kép kivételével – a Palazzo Serrába, később pedig a nápolyi Cellamare-gyűjteménybe került. A három évszázadig együtt őrzött kollekciót 1914-ben Julius Böhler müncheni műkereskedő vásárolta meg, és tőle német, magyar és svéd magángyűjteményekbe szóródott szét.

A legfiatalabb apostol, Szent János evangélista Jézus tanítványainak legszűkebb köréhez tartozott. Hittérítő tevékenysége miatt Domitianus császár a római Porta Latinánál forró olajjal teli üstbe ültette, de miután ebből sértetlenül lépett ki, Patmosz szigetére száműzte. János itt írta meg teljes magányban a Jelenések könyvét. Leggyakoribb attribútuma – Ezékiel próféta látomása alapján – a sas, de nemritkán kehellyel a kezében jelenik meg, felelevenítve egy apokrif legendát.

A történet szerint, amikor Jánost a keresztényüldözők Epheszoszban elfogták, Arisztodémosz, a pogány pap egy méreggel teli poharat nyújtott át neki a következő szavakkal: „Ha azt akarod, hogy higgyek a te istenedben, mérget itatok veled, és ha semmi kárt nem tesz benned, ki fog derülni, hogy a te Urad az igazi Isten.” A legenda szerint mielőtt János kiitta volna a kehely tartalmát, a kereszt jelével hatástalanította a méreg erejét. Noha Van Dyck ezt nem jelenítette meg ezen a festményén, számos más ábrázoláson kígyó vagy sárkány emelkedik ki a pohárból.

Korabeli források arról tudósítanak, hogy Van Dyck élő modelleket alkalmazott az apostolok megfestésekor. Az előzményeket illetően az itáliai, a német és a németalföldi reneszánsz tradíció hatása egyértelműen kimutatható a mester művein, emellett Frans Floris és Maerten de Vos még nem modell után készült, típusokat rögzítő tanulmányfejei, illetve Hendrick Goltzius és Cornelis Ketel portrészerű apostolábrázolásai szolgáltak számára mintaként.

A közvetlen indíttatást azonban mesterétől, Rubenstől kapta, aki az 1610-es évek elején festette a spanyol Lerma hercegének megrendelésére küldött sorozatát (Madrid, Museo Nacional del Prado). Az ifj. Van Dyck kifejezésmódjában azonban visszafogottabb volt Rubensnél: a drapériák sodró lendülete és az apostolok masszív tömegének, szoborszerű megjelenésének hangsúlyozása helyett szűkebb képkivágatot alkalmazott, az arcokon tükröződő érzelmekre és a kezek kifejező gesztusára terelte a figyelmet.

Az ábrázoltak jellegzetes karakterek, a hit heroikus megtestesítői, eltérő vérmérséklettel és pszichikummal. Van Dyck a budapesti kép modelljét – aki egyébként több művén is megjelenik – a Jan van Eyck nyomán kialakult ikonográfiai hagyományt követve örökítette meg: hosszú hajú, szép, fiatal férfiként, vörös köpenyben. A festmény különös varázsát azonban leginkább fénykezelése adja. A caravaggiói fény-árnyék ellentétekben rejlő festői lehetőségek kiaknázása az északi művészeket is foglalkoztatta, de ők – sok esetben – nem az elrettentő drámai hatás fokozására, hanem a bensőséges hangulat megteremtésére használták.

Így Van Dyck is, aki bizonyára ismerte azt a Rubens műhelyében készült, írásos utasítással ellátott rajzot, amely szerint Szent János fejét gyertyától megvilágítva kell megfesteni. A képen ez a láthatatlan forrásból érkező, erős fény beragyogja az apostol átszellemült arcát és áldásra emelt, finom vonalú kezét, alakját pedig a hétköznapok világából a földöntúli szférába emeli. Az apostolsorozatok nem egyházi megrendelésre készültek, hanem előkelő polgárok palotáit díszítették. Van Dyck több, ma már csak töredékében fennmaradt sorozatot festett, amelyek műhelytársai és követői másolataiból is ismertek.