A múzeum főigazgatói tisztét 1914-től betöltő Petrovics Elek további vásárlásokkal emelte nemzetközi rangúvá a 19. századi francia festészeti együttest.

A korán elindult szerzeményezés fényét emeli, hogy az 1910-es évekig Európa egyéb területein a nemzeti közgyűjtemények részéről semmiféle érdeklődés nem mutatkozott a francia művészet modern irányai iránt, a budapesti múzeum a kontinensen Berlin után pedig másodikként vállalkozott erre. Mindezzel párhuzamosan elindultak ezen a téren az első jelentős hazai magángyűjteményi vásárlások is.

A korábban régi művészettel foglalkozó magángyűjtők közül Kohner Adolf és Nemes Marcell ugyancsak az 1907-es kiállítássorozat kapcsán figyelt fel erre az újonnan megnyíló terepre. Közülük is csak Kohner vállalkozott ekkor vásárlásra, Nemes két évet kivárt. Mindketten nemzetközi szinten is a kor legjelentősebb műgyűjteményeivel rendelkeztek.

Nemes 1913-ban anyagi megszorultsága miatt kollekciójának legjelesebb darabjait kénytelen volt Párizsban aukcióra bocsátani, az ekkori vásárlások alapozták meg Herzog Mór Lipót francia gyűjteményét.

Hatvany Ferenc 1906-ban vásárolta meg Pissarro egy párizsi városrészletét, de az impresszionizmus iránti szenvedélye az 1910-es évek második felétől induló folyamatos szerzeményezéseivel bontakozott ki.

A hazai magángyűjtők éles szemű értékítéletét igazolja, hogy egykori gyűjteményeiknek egy sor olyan, ma a modern művészet legrangosabbjai közé sorolt műalkotás is része volt , mint például Vincent van Gogh: Csendélet: rajztábla, pipa, hagymák és pecsétviasz (Nemes-gyűjtemény) és Olajfaerdő (Kohner-gyűjtemény); Gustave Courbet: A világ eredete (Hatvany-gyűjtemény); Paul Cézanne: Vörös mellényes fiú és Csendélet gyűmölcsöstállal (Nemes-gyűjtemény); Pierre-Auguste Renoir: Az Henriot család (Herzog-gyűjtemény); Paul Gauguin A hívás (Kohner-gyűjtemény) és Csendélet Laval portréjával (Herzog-gyűjtemény); Édouard Manet A Folies-Bergère bárja (Hatvany-gyűjtemény).