Házaspár portréja

Házaspárok megörökítése egy képen a portréfestészet igen népszerű típusa volt Antwerpenben, különösen az 1600-as évek első két évtizedében. A budapesti kettős portré datálásával kapcsolatban megoszlanak a vélemények, az azonban bizonyos, hogy legkésőbb 1620 körül készült. Van Dyck tehát hozzávetőleg húszéves lehetett, amikor e kép megfestésével átlagon felüli mesterségbeli tudásról és kifinomult emberismeretről tett tanúbizonyságot.

A karosszékében ülő, korosodó asszony személyében büszke, erős jellemet mutat be. Finom vonásait, betegesen sápadt arcát a határozott, de kissé fátyolos, megtört tekintet uralja. Az egyház diktálta szokásjoghoz igazodva a megtisztelőbb, férfiaknak fenntartott, úgynevezett heraldikai jobb oldalon foglal helyet a férj, aki szolidan, szinte fájdalmasan tekint ránk.

Balját oltalmazón felesége széktámláján nyugtatja, míg jobbjával gyengéden fogja az asszony kezét. A jobb kezek érintkezése a kora keresztény kortól a „dextrarum iunctio”, vagyis a házassági kapcsolat megszentelésének motívuma volt, amely – részben Andrea Alciati emblémáskönyvének közvetítésével – az eljegyzések, esküvők alkalmából megrendelt képeken is megjelent.

Van Dyck festménye valószínűleg nem ilyen céllal készült, de a kezek egymásra találása itt is a szeretet, a bizalom és az összetartozás jelképes kifejezője. Mindkét modell malomkerékgallérral és csipkés kézelővel díszített, elegáns öltözéket visel. Bár a ruhák és az ékszerek – mint például a feleség jobb mutatóujját díszítő jegygyűrű – igényesen kidolgozottak, a hangsúly mégis az érzékletesen, kifejezően modellált arcokon és kezeken van.

Az ábrázoltakat ugyan nem ismerjük, de tekintettel arra, hogy az azonosítható modelleket megörökítő, hasonló flamand kettős portrék kivétel nélkül festőkről és feleségükről készültek, felmerült a lehetősége annak, hogy a budapesti mű is Van Dyck egy antwerpeni pályatársának és hitvesének képmását rejti. Vonásaik ugyanakkor sok hasonlóságot mutatnak a Liechtenstein-gyűjteményben őrzőtt, egy házaspár tagjait külön képeken ábrozoló, 1618-ban készült művek modelljeivel.

Van Dyck első portréját egy idős férfiról 1613-ban, tizennégy évesen festette, korát meghazudtoló elmélyültséggel és fogékonysággal a műfaj iránt. Nagy hatást gyakorolt rá a 16. század Európa-szerte népszerű festője, Anthonis Mor, közvetlen példaképe azonban Rubens volt. Segédként, majd munkatársként dolgozott mellette az 1610-es években, és tökéletesen elsajátította mestere technikai fortélyait.

Budapesti képét még szülővárosában festette. Ehhez Rubens híres, 1609-ben készült önarcképe szolgált számára követendő példaként, amelyen első feleségével, Isabella Branttal látható, és ami a kölcsönös vonzalom minden korábbinál kifejezőbb ábrázolsának tekinthető. Ennek ellenére már akkoriban körvonalazódtak arcképeinek mesterétől eltérő sajátságai is, mint például a lelkiállapot pszichológiai mélységekig hatoló megragadása.

Van Dyck később éveket töltött Itáliában, ahol főként a genovai arisztokrácia megrendeléseinek tett eleget. Sikerei hatására itt tudatosodott benne a portréfestészet iránti elhivatottsága. Ezt követően közel egy évtizedig szolgálta udvari festőként I. Károly angol királyt Londonban, aki érdemei elismeréséül lovagi címet adományozott neki.

Angliában készült képmásain a modellek hűvös eleganciáját olyan rendkívüli kifejezőerővel örökítette meg, amellyel később tartós hatást gyakorolt a brit portréfestőkre. A budapesti Házaspár éppen ezért fontos állomás Van Dyck életművében: átmenetet képvisel a Rubens hatása alatt készült képek és az angol arisztokrácia igényeihez igazodó, ünnepelt festő munkái között.